egykor(i)iskola

A mai napon "Élőlánc a kis iskolákért" címmel vitanapot rendeztek a Parlamentben. A nagy érdeklődés mellett megtartott eseményen két kunszigeti hozzászólás is elhangzott. Tündének sokkal jobb érzés lehetett a Néprajzi Múzeumban a tanítványaival átvenni a sikeres pályamunkáért járó díjakat, mint ezt a szöveget elmondani a Parlamentben, ami a voki karácsony óta tartó haldoklásának tudatában nyert megerősítést:

Szalainé Hécz Tünde vagyok, háromgyermekes édesanya és pedagógus. Mindkét minőségemben vesztese a kisiskolákkal kapcsolatos folyamatoknak.
Kunszigetről érkeztem, egy Győr melletti 1200 fős faluból, amelynek iskoláját a nyár folyamán az önkormányzat – kezében a fennmaradáshoz szükséges OKÉV engedéllyel – 10 évre alapítványi kézbe adta. A tárgyalások megkezdésétől a szerződés aláírásáig nem telt el 3 hét! Az egész folyamat színjáték volt. Az addigi színvonalas munka, az elért eredmények, a meglévő adottságok, a felhozott érvek nem számítottak. A szülők és a pedagógusok ellenkeztek. Az ide járó gyerekek negyed részének a szülők azonnal másik iskolát kerestek. A pedagógusok közül senki nem vállalta az alapítványi iskolában a munkát. Az eltelt idő csak megerősített mindenkit a döntésében.
Mindez egy életerős, jelentős helyiadó-bevétellel rendelkező faluban történt.
Vajon mi lehet ott, ahol rosszabbak a körülmények?
Hogy mit kaptunk, és mit veszítettünk? Még túl korai a mérlegkészítés. Megváltozott az életünk. Az bizonyos, hogy amit veszítettünk, az a közös munkánk gyümölcse volt, amit a falutól kaptunk érte, abból pedig nem kértünk.